3.Fejezet
Jiang Suizhou akaratlanul hátralépett egyet, s a piros fátyol a földre hullott.
Érezte, hogy ijedtében a szíve vadul ver, és a fülében lévő erek is lüktetni kezdtek.
...Csak egy pillantás volt.
A szemöldöke éles, alacsonyan nőtt, így a tekintete különösen hidegnek tűnt, némi leplezetlen gyilkossági szándékkal és kegyetlenséggel karöltve.
Kissé kábultan, Jiang Suizhou úgy látta, mintha egy haldokló vadállat lenne előtte, amely bár a lábánál fekszik, úgy tűnik, bármikor ráugorhat, hogy elharapja a torkát, és együtt pusztuljanak el.
A levegőben keveredik a vörös gyertya édes illata valamilyen véres szaggal, ami a börtönben rothadó, hideg szagok mellett érezhető.
Most már nem kell kérdeznie, tudja kicsoda, hogy ki ez az ember.
…hát nem a nagy liangi hadvezér, akit a Nanjing utolsó uralkodója megcsonkított, és aki levágja a fejét három év múlva, hogy a városfalra akaszthassa kiszáradni?!
Jiang Suizhou összeszorította az ajkát, és hirtelen bocsánatot akart kérni a saját tanítványától.
Engedjék el innen. Könyörög. Csak el akar menni innen.
Jiang Suizhou megdermedt, ahol állt, míg Meng Qianshan mellette már majdnem megőrült a türelmetlenségtől.
Mit csinál a herceg? Felhúzta a fátylat, de aztán eldobta, most pedig egy szót sem szól, csak ridegen bámulja azt az embert.
Meng Qianshan óvatosan ránézett Huo Wujiu-ra.
Korábban csak hallotta róla, hogy a Dingbei herceg egyedüli fia egy világszerte ritka ifjú hős, de úgy tűnik, hogy valóban így van. Miután a császár elfogta őt, a palota föld alatti börtönébe záratta. Akik oda kerülnek, általában nem élik túl a harmadik napot, mert még élve megkínozzák őket.
De Huo asszony már több, mint egy hónapja ott volt.
A szája most szokatlanul fehér, a szájzugában még mindig kékes-lilás sebek maradtak, megszáradt vérnyomokkal. Ne is beszéljünk erről többet, tényleg nagyon jól néz ki, az arcvonásai mélyek, magabiztosak és élesek, olyan, mint egy hadvezér, aki mindent átgondolt már.
Még ha sebesült is, nem tűnik szerencsétlennek, sőt, inkább csak egy kis elhagyatottságot és gyengeséget sugall kisugárzása.
A menyasszonyi ruha alatt még mindig láthatók a tiszta sebek, a gallérnál egy kis része fel van fedve, a tűzpiros ruhát pedig alig észlelhetően sötétvörös folt festi meg.
Még ha Meng Qianshan tisztában van vele, hogy szíve a saját gazdája felé hajlik, nem tudja megállni, hogy ne érezzen egy kis sajnálatot a Huo asszony iránt.
Úgy döntött, hogy kockáztat és közbelép.
Ezt végiggondolva, Meng Qianshan óvatosan meghajolt, és hozott egy pohár házasságkötő bort Jiang Suizhou-nak.
- Felség - hajolt meg Jiang Suizhou mellett.
Jiang Suizhou oldalra nézett, és látta, hogy Meng Qianshan kezében egy tálcán két aranyboros pohár áll.
Valóban szüksége volt egy kis megnyugvásra.
Ezért elvette az egyik poharat, felemelte fejét, és kiitta a pohár tartalmát.
Meng Qianshan szeme majd kiugrott a helyéről.
- …Jaj! Őfelsége! Az a házasságkötő bor, az a házasságkötő bor!
Meng Qianshan rémülten nézett Jiang Suizhou-ra, majd Hu Wujiu-ra.
Az egyikük olyan közömbösen nézett ki, mint egy szobor, a másik olyan hidegen és büszkén, mint a pokol királya, aki épp a száján ki nem jövő szavakat tartotta vissza.
Ekkor látta, hogy az ura visszafordult, és visszatette az aranykupát a tálcára.
- Távozz - mondta.
Meng Qianshan megdöbbent:
- Uram...
Aztán látta, hogy az ura még egy pillantást is vetett rá, s közben a gyertyaláng táncolva világította meg a szeme sarkában lévő kis anyajegyet.
- Mind távozzatok.
A pohár bor után végre megnyugodott Jiang Suizhou.
Mostanra már teljesen biztos benne, hogy belekerült abba a hihetetlen történetbe, amelyet a diákja leírt a dolgozatában, és ő lett az a szerencsétlen herceg, aki feleségül vette Huo Wujou-t.
Miután ezt tisztázta, valahogy megnyugodott.
Végül is, az a személy, akivé vált, úgyis korán meghalna. Ha Huo Wujiu ölte meg, az számára inkább jó dolog.
Végül is, a betegség nem irányítható, de az emberek közötti kapcsolatok megváltoztathatóak.
Huo Wujiu egy történelmi példakép, aki meghódította a világot, viszont a nagybátyja uralkodott a trón felett. Miután nagybátyja meghalt, annak fia örökölte a trónt, de ő, egyedül vezette vissza a katonákat Yangguan-ba, és ott maradt élete hátralévő részében.
Úgy gondolom, hogy egy lojális ember,s ha nem sértem meg, sőt, tiszteletteljesen bánok vele, akkor három év múlva valószínűleg nem fog megölni.
Csak...
Huo Wujiu-ra nézett.
Most ő Nanjing hercege, és az előtte lévő Huo Wujiu őt hibáztatja, mint ellenséget és árulót.
Ha az elején már kedveskedne neki az biztosan gyanút keltene benne és éppen az ellenkező hatást érné el vele.
Szóval...
Jiang Suizhou lassan vett egy mély levegőt, és hűvösen szólt hozzá.
- A testedet borító vér szaga betegessé teszi az embereket – mondta gúnyosan.
Habár azt mondta, hogy gyerekkorában nem volt túl boldog a családja, de a neveltetése elég szigorú volt, ezért gyerekkora óta udvarias és tisztelettudó, így soha nem mondott senkinek ilyen dolgokat.
Ezért, amint ez elhangzott, kicsit furcsán és kínosan hangzott, s nem volt benne elég magabiztosság. De szerencsére a hangja hideg maradt, és van benne egyfajta lekezelő büszkeség is, így képes volt leplezni azt. Hou Wujiu nem reagált szavaira. Lesütötte a szemét, és könnyedén nézett a földre esett piros fátyolra.
Nagyon közömbösnek tűnt, valami veleszületett büszkeséggel. Nyilvánvalóan ez olyan pillantás volt, mintha bármit megtehetnének vele, de mégis félelmetes aurája van tőle, ami miatt senki sem merne lépni felé.
Jiang Suizhou megnyugtatta a szívét, majd megszólalt.
- Éppen csak kiszabadult a börtönből és máris ide küldte hozzám? Bátyám, mégis mit gondolsz, hogy én mindent megeszek, és ez is megteszi majd nekem?
Minden tőle telhetőt megtett, hogy néhány élesebb szót szóljon, de amikor kimondta, annyira kínos volt, hogy még a háta is beleborzongott.
Huo Wujiu tekintete elengedte a földön heverő vörös fátyolt és könnyedén végigsöpört Jiang Suizhou-n.
Nézte az előtte álló hideg tekintetű férfit, akit megvilágítottak a fények. A vörös gyertyák fényében az a macskaszerű, felfelé ívelő szem különösen ragyogott, s a vörös ruha pedig még inkább kiemelte a szeme végében lévő piros anyajegyet, ami még vonzóbbá tette őt.
A hangja elég durva volt, de olyan furcsán durva, mintha még egy kis bűntudatot és szégyent is érzett volna benne, mintha soha nem lett volna durva senkivel.
Többször is összecsapott Nan Jing-gel, így természetesen hallott már Jing herceg híréről is.
Beteges gyermek volt, aki egy ágyas utódja, tele lehet rossz szándékkal, biztosan nem egy jó ember.
Jing Őfelsége gonosz és kegyetlen ember volt, melyről már elég régóta hírhedt. Már tizenkét-tizenhárom éves korában, amikor még csak herceg volt, a palotájából mindig hordták kifelé a holttesteket és azok látványuk egyáltalán nem volt szép.
Majd hirtelen miután megvilágosodott, hogy a férfiakhoz vonzódik, a háremében lévő ifjúk közül is sokan meghaltak a keze által, s mára már alig maradt életben valaki közülük.
De most úgy tűnik...
Ebben túloztak az emberek.
Jiang Suizhou épp a saját mondandójának megfontolásával volt elfoglalva és észre sem vette Huo Wujiu röpke pillantását.
Megállt egy pillanatra, majd folytatta.
- Holnap keress egy orvost, hogy megnézzen, még ha meg is halsz, ne itt tedd - ezt mondta, majd megfordult. – Maradj csendben, és ne okozz nekem több gondot.
Miután befejezte a beszédét, Jiang Suizhou titokban megkönnyebbült.
... Ez elég hatásos volt nem?
Meg kell őrizni az ellenséggel szembeni kegyetlen bánásmódot, de tényleg nem szabad bántania őt, és még indokot is kell találnia arra, hogy meggyógyítsa a sebeit.
Tényleg nehéz helyzet.
Természetesen, azt akarta, hogy ma este még kezelve legyenek Huo Wujiu sebei.
Végül is, most engedték ki a börtönből, és biztosan nem kezelték normálisan. A bőrön lévő sérülések nem halálosak, de nem is jó halogatni ellátásukat. Ráadásul Jiang Suizhou, mint egy modernkori ember még soha nem tapasztalt még semmilyen véres történést kissé meglepődött, amikor érezte a vér szagát Huo Wujiu testén.
De jól tudja, hogy ezt most nem lehet tovább halasztani.
Mint egyedüli herceg az udvarban még nem tudja, hogy kik tartózkodnak a háztartásban. Ezért is akart most mindenkit elküldeni innen.
Épphogy megérkezik egy fogoly az ellenséges országból és egyből nekiállnak meggyógyítani, az természetesen nem túl ésszerű. De amennyiben két ember együtt tölti az éjszakát és másnap hívat hozzá orvost, az már jó indok rá.
Szóval...
Jiang Suizhou észrevétlenül körülnézett.
A házban ez a díszterem a lakodalmak lebonyolítására van fenntartva. A vörösen lakozott és aranyszegéllyel díszített ágy mellett még egy keskeny fekvőhely maradt, ahol még lehet pihenni.
Nincs más hely, ahol aludhatna.
Az a kanapé egy egyedi és remek kidolgozású darab, melynek négy sarka faragott és szélesség legfeljebb pár hüvelyk, így inkább tűnik egy dísztárgynak mintsem bútornak.
Jiang Suizhou szemében egyfajta belenyugvás tükröződött.
Tudta, hogy ma estét ezen a kanapén fogja tudni átvészelni. Még mielőtt elindult volna visszafordult, és hidegen ránézett Huo Wujou-ra.
- Menj csak feküdj az ágyba és tartsd magad távol tőlem. Ne hagyd, hogy a véred szaga megcsapja az orrom - mondta.
Nem tudta, hogy ez a lenéző, büszke megjelenés, párosítva a túlságosan is finom arcával, a vacilláló vörös gyertyák fényében, mennyire vonzó hatással párosult.
Miután ezt elmondta, Jiang Suizhou megfordult, és egyenesen a kanapéra feküdt. Ott kell töltenie az éjszakát.
A fal felé fordult, és azt már nem vette észre, hogy miután lefeküdt, Huo Wujiu a hátára szegezte tekintetét.
Fagyos pillantás volt ez, olyan hideg, mint a napfényes havazásban eltemetett penge. Majd pár pillanattal később Huo Wujiao elfordította róla tekintetét.
Lehunyta a szemét, s a térdén pihenő bal kezét lassan megfordította és a tenyerét kinyitotta.
A kezét friss vér áztatta. A vörös gyertya fényében, a tenyere közepén, ott volt egy éles fadarab, mely olyan volt, mint egy penge.
Az idevezető út alatt törte le a szedános hintóból. Eredetileg ezzel fadarabbal, amennyiszer csak lehetősége lett volna rá, Jing herceg torkát kellett volna megsebeznie.
De...
Még egy pillantást vetett Jiang Suizhou hátára.
Az imént, amikor éppen meg akarta volna ölni a másikat, találkozott a tekintete azokkal a szemekkel.
Tiszta és világos volt, de nagyon zavarban lehetett, mintha megijedt volna saját magától.
Huo Wujiu lehunyta a szemét.
A fadarab nyilvánvalóan már a húsába vágott és emiatt vérzett, de abban a pillanatban nem tudta megtenni.
Úgy tűnik, sosem volt szemernyi hajlama sem arra, hogy bántalmazza a gyengébbeket.
Kis idő múlva lassan kinyitotta a szemét, majd mindkét kezével a kerekesszék oldalára támaszkodott és egy kis erőfeszítéssel átköltözött a kerekesszékről az ágyra.
Az egész testében fájdalmat érzett, s izmai kontrollálhatatlanul remegni kezdtek. Ő azonban figyelmen kívül hagyta és kezével ügyesen egy apró mozdulattal, a mozdulatai közben hallatszódó finom anyag hangjának segítségével elrejtette a véres fadarabot az ágy alá.
A tekintete végigfutott Jiang Suizhou-n, és észrevette, hogy merev háttal fekszik, mintha kényszerítené magát az elalvásra, valószínűleg nem feküdhet túl kényelmesen.
...hm.
Majd Huo Wujiu mit sem foglalkozva vele elvonta róla tekintetét.
A szerző megjegyzése:
-
Comments