Miután a rokkant háború isten az ágyasommá lett

1.Fejezet

Amint leszáll az éj, a Tejút csillagai is vándorolnak.

A Qinghe tér közepén elhelyezkedő hercegi kastélyt már kora reggel vörös selyem és lámpások díszítették. Amint az ég sötétségbe borult, a fények azonnal kigyúltak, és már messziről élénk aranyló vörösben fénylettek. Az ajtón ki s be járkáló dolgos szolgák és a lépcső előtt lévő petárda maradványok sokasága mind az ünnepies hangulatot illusztrálták.

Amikor a Jangce folyó déli része felől fúj a korai tavasz lágy szellője​, a lámpásokban lévő piros gyertyák meglobbanak, a rajtuk lévő jót kívánó szavak fodrozódnak.

Örömteli esemény történt ma a királyi palotában. Február harmadik napja​ egy szerencsés volt​, melyet Őfelsége választott ki.

Az Uralkodó azt mondta, hogy február 3-a mindenre alkalmas nap, kiváltképpen a házasságkötésre.

Ami azt illeti, hogy ez a nap valóban szerencsés volt-e vagy sem, az nem számított. Az Uralkodó ragaszkodott hozzá, hogy ezen a napon Jing hercegnek meg kell házasodnia. Még akkor is, ha azon a napon pont egy temetés lenne a palotában. Először be kell fejezniük a házassági szertartást és addig megvárakoztatni az ott lévő koporsót.

A Mennyek Fiának szava több tízezer tonnányi súllyal bír.

Még akkor is, ha ezt a császárt támadta meg egy lázadókból álló hadsereg két év ezelőtt Yecheng-ben, majd hitvány módon, mint valami vízbe fulladt kutya Yuhuang-ba menekült az összes tisztviselőjével együtt és ott élt tovább.​

Azonban hiába tűnik egy elveszett kutyának a Császár, akkor is ő a Császár. Sőt, nemrégiben aratott nagy győzelmet. Most pedig eljött az ő ideje, ahogy a tavaszi szellő is diadalmaskodik, ő éppúgy van tele ambícióval.

Ki tudhatta volna, hogy Huo tábornokot, Beiliang legyőzhetetlen és rettegett tábornokát elfogják, és eltörik mindkét lábát?

Ez valóban nagy öröm volt.

Volt ott nagy örömünnep Jing-ben, és Jing herceg kastélyában is. Párban érkeztek a boldog hírek a kastélyhoz, de az ottani embereket ez nem tette boldoggá. Ehelyett mindenki​​​ olya bánatos volt, mintha tulajdon szüleiket gyászolták volna.

Végülis...

Az elfogott tábornokokat általában megölték vagy megcsonkították.

Azonban most menyasszonyi ruhába öltöztetik a tábornokot, hogy Jing herceg ágyasaként beházasodjon a kastélyba... Mégis miféle dolog ez?

Éppen ezért, habár Jing herceg rezidenciáján egész nap szólt a zene, lámpások és petárdák pompáztak, senkinek sem húzódott mosoly az arcán.

Mindenki jött-ment és figyelt az izgalmak közepette, de mindezt csak hallgatólagosan és egyetlen szó nélkül.

Efféle csend hatotta át az örömteli légkört, mely kissé nyomasztóvá tette a herceg kastélyában lévő hangulatot.

Kifejezetten az AnYin lakrészen.

Őfelsége az AnYin lakrészben élt. Az „AnYin” elnevezést a palota nagy mestere adta a Lótusz-szútrából.

Ez nem igazán volt szokatlan dolog. Végül is Őfelsége gyenge anyaméhből született betegen, aminek köszönhetően a teste sosem volt teljesen egészséges.

Úgy hiszik, hogy az, hogy ilyen betegen eddig eléldegélt azért lehet, mert Buddha fényéből valamennyit kölcsönkapott.

A fényekben úszó Anyin rezidencián csend honolt.

A palota egésze vörös selyemmel volt kitűzdelve, kivéve az AnYin rezidenciát. Azon az éjjelen a gyertyák által beragyogott udvarán csak a meleg szellő fújta át azt.

A szobalányok az udvaron jöttek-mentek, árgus szemekkel figyeltek, lélegzetvisszafojtva. Mindenki tudja, hogy ma rossz kedve van a hercegnek.

A herceg általában nem sokat beszél, és ritkán mosolyog. Mindig komor a tekintete, ami rejtélyessé teszi őt, és lehetetlen kitalálni, mire is gondol valójában.

Ez a mai napra még inkább igaz.

Mindent összevetve, habár köztudott, hogy Őfelsége előszeretettel vagdossa az ingujját, emellett egy olyan emberről van szó, aki nem fél senkitől. Mégis mikor hallani arról, hogy egy ellenséges ország megnyomorított tábornokát ágyasként adják egy herceghez?!

Bármilyen veszélyes emberről van is szó, most egy csapdába esett vadállathoz hasonlított. Itt egyedül a császári rendelet volt teljesen abszurd. Ily megalázó szavakat császári rendeletbe foglalni és ezt Őfelsége arcába csapni...

Természetes, hogy Őfelségének rossz kedve van. Az őt szolgálóknak óvatosnak kellett lenniük, mert balszerencséjükre fejüket veszíthetik.

A szobában csend honolt.

Mivel Őfelsége csak egy ágyast vesz feleségül, ezért nem kell neki személyesen fogadnia, viszont maga a szertartás akkor is szükséges.

Így hát Őfelsége korán reggel már takaríttatott majd felvette az arany és fehér színű esküvői köntösét, míg koromfekete haját felkötötte a jáde koronájával.

Az ágyon ült és az egyik kezében egy könyvet tartott.

Az emberek csak némán álltak mellette és senki sem merte megzavarni.

Egyszer csak óvatosan belépett egy fiatal szobalány, aki az udvaron várakozott. Parancsot kapott a házvezetőtől, hogy jöjjön be és vigye el a fésülködőasztal melletti mosakodó edényt.

Nem mert körülnézni, ezért lehajtotta a fejét és összekulcsolta a kezét maga előtt. Az udvaron is elég nyomasztó hangulat uralkodott, de arra nem számított, hogy Őfelsége szobájában még rosszabb lesz.

A tömjén csendesen égett az égetőedényben, a szoba berendezése egyszerű, de ünnepélyes volt míg a lámpák szinte nappali fényhatást adva égtek. Természetesen ennek egy elegáns és békés helynek kellett volna tűnnie, de ehelyett magának az alvilági pokolnak tűnt, ahol démonokkal van körbevéve, s ettől még a lába is remegett.

Mindent megtett azért, hogy egyetlen hang nélkül fejezze ki tiszteletét a kanapén ülő hercegnek és utána a lehető leggyorsabban elvegye a földön lévő rézedényt.

Azonban ritkán szolgált házon belül így nem volt túlságosan jártas ezekben a dolgokban. Ezért, amikor felállt az edénnyel a kezében, annak széle nekiütközött az ébenfa asztal szélének és tompa hangot hallatva fröccsent belőle ki egy kis víz.

Ez a tompa hang törte meg a halálos csend nyugalmát.

A fiatal szobalány kezei remegtek és egész teste megfeszült. Sietve emelte fel tekintetét a díványon heverő urára.

Látta, ahogyan a herceg csendesen ráemeli tekintetét.

Milyen szépek is azok a szemek. Hosszúkásak és keskenyek, szélük pedig felfelé ívelő. Hosszú szempilláival és enyhén felhúzott szemöldökével együttvéve egy könyvből kiszökött lusta és csábító szörnyetegnek tűnik.

E gyönyörű szemek végét pedig kis skarlátvörös anyajegy díszítette. A pislákoló fények teljében képesek ellopni az ember lelkét is.

A szolgálólányban viszont csontig hatolt a hideg.

Azokban a szemekben feneketlen sötétség honolt. A szépséges szín mögött, az arrogancia és jéghideg tekintet húzódott, mely, mintha most is csak egy élettelen dolgot figyelne.

A lány lábai elgyengültek és térdre esett. A rézedény csörömpölve zuhant a földre míg a benne lévő víz szétfröccsent a padlóra.

---

Jiang Suizhou mereven intett a kezével a fiatal szobalánynak, hogy távozzon. Mintha hirtelen amnesztiát kapott volna, szüntelenül hajbókolt előtte és bocsánatáért esedezett. Majd miközben felkapta a földön lévő edényt még megbotlott miközben megpróbált elmenekülni onnan.

Jiang Suizhou követte tekintetével az edénnyel menekülő egyént, és mélyen belül kissé zavartnak érezte magát.

... Ki vagyon én? Ilyen ijesztő lennék?

Ezt a kérdést viszont nem merte hangosan kimondani, hiszen úgyse tudna senki se magyarázattal szolgálni.

Emlékszik, hogy éppen befejezte a diákok üzeneteinek megválaszolását és kikapcsolta a számítógépét, hogy lepihenhessen. Számára ez csak egy átlagos hétköznap volt – azt leszámítva, hogy kapott egy olyan beadványt, amely eléggé amatőr szinten volt.

De hát több éve oktat már a J egyetemen, s ez idő alatt mindenféle fura dolgozattal összefutott már tehát van tapasztalata e téren, s ilyenkor is képes volt nyugodtan válaszolni és jóindulattal kezelni a tanulókat.

De ez volt az első alkalom, hogy egy történelem szakos hallgató úgy írta meg a diplomamunkáját, mintha egy hullámvölgyes kommentár lenne, amit el lehetne énekelni a gazdagon átitatott érzelmek miatt.

Arról írt, hogy Huo Wujiu-nak, a Liang Dinasztia alapító tábornokának és a dingbei-i márkinak volt egy megíratlan titka, azokból az időkből, amikor a seregeket Jing ellen vezették. Az okok és a miértek abban rejlenek, hogy egyszer fogságba került Dél-Jing-ben, ahol ágyasnak adták hozzá egy beteges herceghez, kinek nevét pontosan nem lehet tudni csak címét, mely Dél-Jing-ben a „Jing” volt. Három éven keresztül viselte el ezt a megaláztatást, s gyűlöletéből táplálkozva mikor visszatért Észak-Liang-ba, felállított egy sereget, hogy minél hamarabb elpusztíthassa Jing-et.

Ennek eredményeképpen a csak néhány feljegyzésben említett beteges Jing herceg halála nem természetes módon érte őt utol.

Nem betegségébe halt bele, hanem Dingbei márkija fejezte le. A bosszú teljes érdekében Lin’an városának falára akasztotta ki fejét három teljes évre.

Jiang Suizhou úgy gondolta, hogy hallgatója rossz szakot választott magának és inkább forgatókönyvírónak kellett volna mennie.

A történelem szakosok számára ez körülbelül olyan volt, mint „Az én igazságos királyaim” -ból tanulni a Qing-dinasztia történelméről.

Így hát Jiang Suizhou könyörtelen kritikával illette a dolgozatot majd saját javaslatot írt a felülvizsgálatkor: változtasson témát és írja újra a dolgozatot.

Az a hallgató igen makacs volt.

„Honnan tudja, hogy egy nem hivatalos történelmi anyag hamis? Csak emiatt nem mondhatja a dolgozatomra, hogy kitaláció! Még ha sok történelmi anyagot tanulmányozott akkor sem látta a saját szemével vagy tapasztalta meg!”

Miután megkapta ezt a választ Jiang Suizhou gúnyosan mosolygott rajta.

Történelmet tanítok és magamnak is meg kellene tapasztalnom? Ha paleontológiát tanítanék, akkor a hegyekbe kellene majomként éldegélnem?

Miután válaszolt az üzenetre, elmosolyodott, megdörzsölte fájó vállát és nyakát majd kikapcsolta a számítógépet.

Majd a következő pillanatban egyszer csak elsötétült minden.

... Áramszünet lenne?

De koromsötét volt és egy halvány fény sem volt, ami szokott lenni éjjelente.

Jiang Suizhou megdöbbent és próbálta megkeresni az asztalon lévő fényforrást. De még mielőtt kinyújthatta volna a kezét hirtelen minden felragyogott.

Ott volt a lámpa, de mozgott és remegett.

Környezetét lámpák világították meg.

Majd egy sárga fényekkel megvilágított szobában találta magát ülve. A környezetében lévő berendezési tárgyak az ókorban készültek, válaszfalként egyedi és elegáns paravánok funkcionáltak. Bár nem voltak fényűző berendezések és antik tárgyaknak tűnnek mégis ezek a tárgyak egy visszafogott, de ünnepélyes pompával rendelkeznek.

A szoba rendkívül tágas volt, sok szobalány állta körül. Első pillantásra heten-nyolcan lehettek, mindannyian lesütött szemekkel, de ettől egyáltalán nem tűnt zsúfoltnak a helyiség.

Jiang Suizhou egy kicsit zavarodott volt.

... Hallucináció lenne?!

Lesütötte a szemét.

Egy élénkvörös köntöst viselt, szélesre szabott ujjakkal. A selyem tapintása kivételes volt, s bonyolult aranyozott felhőmintákkal hímezték, melyek ragyogtak a lámpák fényei alatt.

Ez alapján Jiang Shuizhou arra a következtetésre jutott, hogy a késői Jing vagy a korai Liang korában lehet.

A kezében lévő könyvet függőlegesen, jobbról balra nyomtatták, hagyományos Song karakterekkel. A tintanyomokat nézve még a gravírozás és a nyomtatás stádiumában voltak.

A mellette lévő alacsony asztal kínai rózsafából készült, és látott már múzeumban ilyen teáscsészét is, amely az asztalon van.

[Édes fehér mázas csésze kamélia mintával, mely Őfelsége és márki sírjából származhat a Jing korszak vége felé.]

Jiang Suizhou tekintete üres volt.

…Ki vagyok én? Hol vagyok? És hogyan került az íróasztalomra olyan tárgy, amit az ősi sírokból ástak ki?

Ebben a pillanatban az óvatlan szobalány halk hangot hallatott ezzel magára vonva a figyelmét.

Ám amint rápillantott, mielőtt átgondolhatta volna, mit is mondjon, a tíz év körüli kislány ijedtében térdre rogyott, majd víz borította be a padlót, és folyt szét azon.

Jiang Suizhou megijedt.

Megpróbált nyugodt maradni és felemelte kezét jelezvén, hogy távozhat.

Nézte, ahogyan a kislány hálásan felmarkolja mosakodóedényt és elszalad. Alig néhány lépés után viszont kis híján elcsúszott a vizes padlón és beleütközött az éppen bejövő férfiba.

-          Micsoda szégyen! Kifelé, azonnal!

Egy eunuch hangja.

Jiang Suizhou felnézett rá, és látta, hogy egy jóképű férfi mosolyogva rohan felé.

Ez a mosoly meglehetősen hízelgő és őszinte volt.

-       Mester.

Ügyesen tisztelgett Jiang Suizhou előtt majd odament mellé és lehajolt, hogy a fülébe suttogjon.

-       Megérkezett az a menyasszonyi szedánszék, mester. Ne hagyja, hogy elveszni a kedvező órát."

Jiang Suizhou csendesen rá emelte tekintetét és közben erősen megcsípte magát az ujjába rejtett kezével.

Nem tudta elhinni, hogy utazott az időben. Ráadásul anélkül, hogy tudná, hogy ki is ő, szembe kell néznie egy...

nászéjszakával.

Remélem tetszett! Szeretnétek esetleg folytatást?! :3