Miután a rokkant háború isten az ágyasommá lett - 7.Fejezet

Talán a mai napig Zhou orvosnak a "szökött" szóhoz fűződő értelmezést csak a szavak szintjén élte meg.

 De ma végre mélyen megértette, mit jelent igazán az, hogy "szökött".

A heverőn fekvő ember testének nagy részét sebek borítják, s szinte félholt állapotban lévén pulzusának és légzésének nyoma alig érezhető. S mégis teljes nyugalommal, mintha mi sem történt volna vele, hagyja, hogy eltávolítsák a rothadt szöveteket, s gyógyporral kezeljék a sebeit. Emellett még óva is inti, hogy meg ne próbáljon trükközni vagy ellopni tőle az ellenszert.

Zhou orvos természetesen nem mert ellenszegülni, reszketve kezdte el felkenni a gyógyszert.

Ahogy levetette felső köntösét, megmutatkozott izmos testén a keresztül-kasul húzódó ostorcsapások hálózata.

A kínzás olyan súlyos volt, hogy a bőre felhasadt, a húsa is kifakadt, ráadásul az új sebek a régiekre halmozódtak.

Talán mert a kínzóeszközt sós vízbe mártották, a sebek alig voltak képesek begyógyulni, és mintha már halványan megjelent volna rajtuk a rothadás árnyéka.

A több, mint egy hónapos börtönbüntetés nyomai egyértelműen látszódtak rajta, mintha minden nap éveket ölelt volna fel magába.

Ezeket a sebeket, ha más szenvedte volna el, ha a fájdalomtól nem is roppant volna össze, mozgásképtelen lenne. Ám ez az ember, itt a köntösében, arcának árnyalatait nem figyelvén, olyan mintha nem is lenne sérült.

Zhou orvos egész pályafutása alatt nem találkozott még ilyen kegyetlen emberrel.

Azt mondják, aki saját magával szigorú, másnak sem kegyelmez. Ezért Zhou orvos egyáltalán nem kételkedett abban, hogy a másik fél valóban gyógyszert adott neki, s végül beletörődött: innentől fogva követnie kell ennek az embernek a parancsait.

A gyógyszer felvitele meglehetősen hosszadalmas folyamat volt. Csak akkor ért véget, amikor Huo Wujiu felsőtestét szinte már teljesen beborította a kötözőanyag.

- Súlyosak a sérülései a jelentős vér- és qi-hiánya miatt. A sebek gyógyulása után könnyen előfordulhat további gyulladás és láz, súlyos esetben életveszélyessé is válhat. Engedje meg, hogy felírjak önnek néhány belsőleg alkalmazandó gyógyszert, ön pedig…

Hosszú hallgatás után Huo Wujiu hirtelen megszólalt, és félbeszakította.

- Nézd meg a lábaimat – mondta.

Zhou orvost félbeszakították, hirtelen megdöbbent, és csak utána jött rá, mit is mondtak neki.

De még mielőtt felfogta volna teljesen, Huo Wujiu már csendesen előrehajolt, s míg egyik kezével felhúzta a köntösét, másikkal feltűrte a nadrágszárát.

Egy pár hosszú, egyenes láb volt, melyek erőtől duzzadtak.

Ám a sérülések és vérfoltok alatt jól kivehetőek voltak a csontig hatoló, rémisztő sebek.

Ezek olyan sérülések voltak, melyek átvágták a húsát és átszabták az ereit.

Zhou orvos csak egy pillantást vetett rá, majd rémülten elfordította a tekintetét — bár nem volt kuruzsló, mégsem csodatévő orvos. Ilyen sebet… egyetlen pillantás is elég volt, hogy tudja: gyógyszerrel már nem lehet rajta segíteni.

Rátekintett Huo Wujiu-ra.

Megpillantotta azokat a mély, fekete szemeket, amelyek csendesen néztek a feltépett, vérző seb felé.

Annyira nyugodt volt ez a tekintet, hogy még a Zhou orvost is megrémítette.

-  Lábra tudok még állni? — hallotta, ahogy Huo Wujiu ezt kérdezte.

Zhou orvos remegve töprengett egy pillanatig, majd óvatosan megszólalt:

- Engedje meg, hogy a lábát is bekössem, ha a seb elfertőződik, nehéz dolga lesz vele.

Óvatosan kerülte meg Huo Wujiu kérdését, ezzel is jelezve: nincs remény.

Huo Wujiu nem válaszolt.

Egy pillanattal később dünnyögő hangot hallatott, elengedte a kezében szorongatott rongyot, majd felült, és ismét megtámaszkodott a kerekesszék háttámláján.

Csendje átható volt.

Zhou orvos nem mert többé az arcára pillantani, de amikor előrehajolt, hogy bekösse a lábát, észrevette a térdén nyugvó kezét.

A kézfején kidudorodtak az erek, az ujjai összeszorultak, s a tenyerében lévő régi sebeket is felszakította.

---

Miután Jiang Suizhou kimondta az előbbi mondatot, világosan érezte a császár elégedettségét.

Vagy talán... a császár nem is a szavakkal volt elégedett, hanem azzal az enyhe bosszúsággal, ami a férfi arcán tükröződött, miközben beszélt.

Úgy tűnt, a császár különös élvezetét leli abban, ha éppen Jiang Suizhou-n csattan a kegyetlensége – mintha a saját örömét kizárólag az ő fájdalmára tudná építeni.

Amikor Jiang Suizhou végül beleegyezését adta, az ügy ezzel le is zárult. A császár ezután már szemmel láthatóan elvesztette minden érdeklődését a reggeli udvari ülés iránt. Néhány hivatalnok ugyan még elővezetett egy-egy beadványt, de ő unottan végighallgatta őket, majd legyintett, hogy döntse el helyette a főminiszter.

A birodalmi tanácskozás így gyakorlatilag már teljes egészében Pang Shao fennhatósága alá került.

A reggeli audienciának sem lett sokkal hosszabb élete: hamar véget ért a császár ásításai között.

Jiang Suizhou a többi hivatalnokkal együtt lépett ki a Guangyuan Palotából, ajkai egy pillanatra szorosra záródtak.

Tényleg nem gondolta volna, hogy a császár egyetlen oka a mai megjelenésre az volt, hogy kigúnyolja és megalázza őt.

Jelen állás szerint a császár gyűlöli Huo Wujiut – ugyanakkor Jiang Suizhou-val sem bánik sokkal jobban. Most, hogy ők ketten ugyanarra a hajóra kerültek, a császár számára jóval kényelmesebb lett levezetni a dühét.

Jiang Suizhou lehorgasztott fejjel, lassú léptekkel indult lefelé a palota lépcsőjén.

Eddig azt hitte, hogy már az indulás pillanatában is halálra volt ítélve – de arra nem számított, hogy a helyzete lehet még ennél is kilátástalanabb.

Éppen ekkor valaki elhaladt mellette.

- Őfelsége mai döntése valóban mélyen elkeserítő – szólalt meg egy öreg, komor hang.

Jiang Suizhou felpillantott, és néhány lépésnyi távolságban megpillantott egy fehér hajú, fehér szakállú, öreg hivatalnokot.

Ahogy az öreg visszafordult, Jiang Suizhou megdöbbent.

…Az életrajzi feljegyzések portréi valóban ennyire hűek lennének a valósághoz?!

Az előtte álló férfi nem volt más, mint Qi Min, a dinasztia végének egyik utolsó igazán erényes főtisztviselője, a főceremóniamester.

Ez az ember a Jing-dinasztia három uralkodója alatt is szolgáló, öreg, tisztességes hivatalnok volt: tiszta életű, egyenes és igazságos — a végső idők ritka bátor férfiúja, aki hajlandó volt kiállni és szembeszállni Pang Shao-val.

Jiang Suizhou ránézett, egy pillanatra meglepődött, és nem talált szavakat. Qi Min azonban nem kímélte: ránézett, meglengette ujját, és így szólt:

- Hogyan lehet az, hogy a herceg saját hiúsága miatt átadja a nehéz munkát a Rituális Minisztériumnak!

Ezzel elfordult, és elindult.

Jiang Suizhou mintha magához tért volna.

…Nem gondolta volna, hogy a korábbi feltételezése a reggeli ülést illetően igaznak bizonyul. Látszólag, ő csupán egy tehetetlen herceg, mégis a teremben hallgatagul megmaradt hivatalnokok valahogyan őt tekintették vezérüknek. Qi Min szavai ezt teljesen megerősítették.

Mikor Qi Min távolodni kezdett, Jiang Suizhou két lépést tett felé majd sürgetően megszólalt:

-  A ceremóniamester azt hiszi, hogy én csupán a saját magam miatt cselekszem?

Miután e kérdésre megerősítést kapott, Jiang Suizhou tudta: most nem engedheti meg magának, hogy hallgatva tétlen maradjon.

A miniszterek összeállnak pártokba, mindnek megvan a maga célja. Titokban az ő zászlaja alá gyűltek — még Qi Min is belelépett ebbe a zavaros ügybe; s valószínűleg a fő céljuk a Pang Shao-val szembeni ellenállás. A következő három évben együtt kell működnie ezekkel az emberekkel, mert ha nem tudja őket megnyugtatni, nem vár rá más, minthogy a politikai viszályban előbb-utóbb elbukik - még mielőtt Huo Wujiu lecsaphatna rá.

Szóval… most azt kell tennie, hogy visszatartsa és meggyőzze őket — legalább ideig-óráig.

A mellette álló Qi Min, bár három korszak öreg embere és a ceremóniák vezetője, lényegében csak a szertartások ura. Magas tisztsége ellenére kevés valódi hatalommal bír. Az ilyen egyenes lelkek általában nem intrikálnak a hatalomért; őket könnyebb megfélemlíteni.

Valóban: Jiang Suizhou szavai hallatán Qi Min léptei lassultak, majd megállt.

Jiang Suizhou látva ezt, gúnyos, de álnok mosolyt vetett, és titokzatosan folytatta:

-  A főminiszter ma nyíltan manipulálta a császárt, hogy szó szerint versengjen velem. Nem gondolja, hogy akár holnap más eszközökkel is képes lesz erre újra?

Qi Min ezután csendben maradt.

Jiang Suizhou enyhén elmosolyodott, felgyorsította lépteit, elhaladt mellette, és még egyszer megfordult:

-  Ceremóniamester, nem az az ügyem, hogy a saját magamat védjem csak.

Majd szorosan, hidegen hozzátette:

-  A célom, mindannyiunk élete.

Miután Jiang Suizhou száját elhagyta ez a sokat sejtető, mégis félbehagyott mondat, sarkon fordult, és szó nélkül elsétált — még csak vissza sem nézett.

Végül is, egy félig kimondott, ködös utalás, ami elég ahhoz, hogy a másik magában rágódjon rajta, mindig hatásosabb, mint a nyílt beszéd.

Hát még ha az a másik egy régimódi, makacs öregember.

Mire beszállt a Kaiyang-kapunál várakozó hintóba, Jiang Suizhou lopva visszapillantott - pont akkor, amikor Qi Min a Zhengyang-kapu előtt megállva, komor arccal elmerülten töprengett valamiféle gondolaton.

…Úgy tűnik, valóban sikerült rászednie.

Jiang Suizhou ajka megemelkedett - akaratlanul is mosolyra húzódott.

Bár jelenleg a halálra ítélt szerepében vergődik, farkas elől, tigris hátul, bárki bármelyik pillanatban az életére törhet - de ha már így alakult, legalább megpróbálja megtalálni benne az iróniát és a szórakozást.

Például az, hogy sikerült megijesztenie a történelembe arany betűkkel beírt, híresen hűséges főminisztert - annyira, hogy az öreg valószínűleg napokig nem tud majd rendesen enni, pusztán néhány kétértelmű félmondat miatt.

Ez az érzés... kifejezetten különös, és valahol mulatságos is.

Pedig ő eredetileg azért maradt az egyetemen, mert sóvárgott az egyszerű, tudós élet után – egy „magasan képzett műveltséggel álruházott sózott hal” akart lenni.A történelem azonban mindig is a szíve csücske volt.

Hiszen már gyerekként is káosz uralkodott az életében. Az apja pénzes ember volt, a feleségeit gyakrabban cserélte, mint az autóit. A gyerekek sokan voltak, mindegyik más anyától. A testvérei hamar megtanulták, hogyan alakítsanak ki szövetségeket és játszmákat az otthonukon belül. Jiang Suizhou viszont kilógott közülük - az anyja csak őt szülte, ő pedig túl csendes és zárkózott volt, nem szeretett beszélni.

Amíg a többiek otthon kis udvari intrikákat játszottak, ő inkább a szobájába húzódott vissza, és könyveket olvasott.

Csakhogy a könyv az mégiscsak könyv - puszta betűk a papíron.Most viszont… saját szemével láthatja, ahogy azok a több száz vagy ezer éve halott emberek, akikről olvasott, életre kelnek, vitáznak, szembeszállnak egymással - és mindezt az orra előtt teszik.

És ez… nos, egészen élvezetes.

Jiang Suizhou mindig is értett ahhoz, hogyan találjon örömet a legnagyobb nyomorúság közepette is.

Ezért most, kifejezetten jókedvűen engedte le a hintó függönyét, majd hátradőlt az ülésen.

A hintó döcögve elindult, ő pedig a finoman lengedező brokátszövet mögül figyelte a külvilág elsuhanó tájait, miközben fejében már újabb terveket szövögetett.

Az udvari hivatalnokokat nem szabad elhanyagolni - de a legelső, akire figyelnie kell, az a saját házában lakó Huo Wujiao. Hiszen ő nem ebbe a korban született, hanem egy másik világban élt, és ott már a történet végét is látta: tudja, hogy bármennyit is harcoljanak most egymással, három év múlva úgyis bukik a dinasztia, és eljön a vég.

Így hát, ha már elkerülhetetlen a vég, mi értelme lenne élet-halál harcba bocsátkozni Pang Shao-val? Elég, ha ügyesen kijátssza a többieket, és valahogy túléli ezt a három évet.

A hintó csendesen gurult végig Lin’an széles utcáin, majd befordult a Qinghe negyedbe, végül megállt a Jing herceg rezidenciájának kapuja előtt.

Jiang Suizhou kiszállt, és egyenesen az Anyin-csarnok felé indult, ahol ő maga lakott.

Mivel a rangja inkább csak dísznek számított, a reggeli audienciát követően nem kellett hivatalba mennie, így elhatározta, hogy még délelőtt ellátogat a hercegi dolgozószobába, hogy átnézze a leveleket és a hivatalos iratokat, hiszen minél előbb bele kellett tanulnia a szerepébe.

Ám még mielőtt beléphetett volna az Anyin-csarnokba, egy könnyeivel küszködő szobalány állta útját.

- Felség! - szólította meg remegő hangon. A külseje finom, ruházata rendezett volt - bizonyára valamelyik ágyas bizalmasa lehetett. - Gu asszonyunkat ma reggel nagy sérelem érte - sírta -, most is odabenn zokog! Kérem, felséged szolgáltasson igazságot!

Jiang Suizhou megdermedt egy pillanatra.

…Miféle Gu asszony?

Összeráncolta a szemöldökét, és hűvös hangon kérdezte:

- Mi történt?

A szobalány sietve válaszolt:

- Ma reggel az újonnan beköltözött Huo asszony épp rendezkedett az udvarába, amikor összefutott a mi úrnőnkkel. A kisasszony csak néhány udvarias szót szólt hozzá, ő meg… neki esett! Megütötte az úrnőnket és komolyan meg is sérült!

Jiang Suizhou arca, mely az imént még nyugodt volt, egyre inkább megmerevedett, ahogy a lány beszélt.

…Nem elég, hogy az eredeti „tulaj” feleségül vette Huo Wujiu-t, de ezek szerint a házban még más ágyasok is vannak?

És ami még megdöbbentőbb… férfiak között is lehet intrika?

---

A szerző megjegyzése:

Most nincs. :D

Előző fejezet

Hamarosan...

Adatlap